Teljesen idegenek

A klasszikus zenére hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha képes lenne megőrizni tisztaságát a politika sarától, mintha egy szűzi érintetlenségű, transzcendens világnak volna a hangzó megtestesülése. Bár jó lenne ebben hinni, a helyzet sajnos úgy áll, hogy a politika minden korban, így a 18. század elején is mélyen meghatározta a zeneszerzők életét (Bachét is), és valamennyi korszak a saját ideológiai elképzelése szerint alakította a zenéről szóló képét (a Bachéról szólót is).

Agatha Christie életműve csupa rejtély és talány, regényei pedig - a bűnügyek mellett - hemzsegnek az utalásoktól, legyen szó korának világszemléletéről, szokásairól vagy éppen félelmeiről. Könyveiből világszerte már több mint kétmilliárd példányt adtak el, ötven évvel halála után pedig még mindig a legnépszerűbb szerző a Földön. De vajon mennyire ismerjük valóban a történeteit, vajon tudunk-e a sorok mögött és között olvasni, feltörni Agatha Christie kódjait?

Amennyire a korabeli dokumentumokból kihámozható Bachot finoman szólva nem fűzte felhőtlen viszony az előadóművészekhez. A 18. század elején persze az előadóművészek szerepe egészen más volt, mint ma. Az előadásban nemcsak azt fogjuk megnézni, hogy mi volt Bach problémája zenéjének előadóival és megfordítva (ehhez tisztázni kell azt is, hogy mit jelentett zenei előadóművésznek lenni akkoriban), de egy fogadtatástörténeti gyorstalapaló keretében arra is megpróbálunk választ adni, hogy milyen változásokon ment keresztül a Bach-művek előadásának hagyománya a halála óta eltelt bő kétszáz évben.