Pedig én jó anya voltam

Amennyire a korabeli dokumentumokból kihámozható Bachot finoman szólva nem fűzte felhőtlen viszony az előadóművészekhez. A 18. század elején persze az előadóművészek szerepe egészen más volt, mint ma. Az előadásban nemcsak azt fogjuk megnézni, hogy mi volt Bach problémája zenéjének előadóival és megfordítva (ehhez tisztázni kell azt is, hogy mit jelentett zenei előadóművésznek lenni akkoriban), de egy fogadtatástörténeti gyorstalapaló keretében arra is megpróbálunk választ adni, hogy milyen változásokon ment keresztül a Bach-művek előadásának hagyománya a halála óta eltelt bő kétszáz évben. Hogyan vált a 19. század folyamán már-már isteni jelentőséggel felruházott kultúrhérosszá, és miként próbálták a 20. század második felében visszahozni őt a földre.

Ruff Orsolya és Szeder Kata KultúrFlipper estjein mátrixépítő játékba hívunk az ISON-ba. Oda-vissza adogatva a labdát művészeti, társadalomtörténeti, történelmi és popkulturális referenciák között bolyongva vizsgálunk meg közelebbről is egy-egy sokrétű jelenséget.

Nincs olyan aspektusa a zenének (legyen szó a ritmusról, a dallamról, a formáról vagy éppen a többszólamú szerkesztésről), amellyel kapcsolatban Bach művei ne a legmagasabb rendű példákat kínálnák a kései utókor számára, a polifon komponálás (vagyis több szólam egyidejű összehangolásának) technikájában azonban vitathatatlanul ő tartják minden idők legnagyobb mesterének. Ezt már a kortársai is így gondolták (még ha sokan ellenszenvvel viseltettek is e képessége iránt), a halálát követő generációk pedig azonnal mintaként kezdtek tekinteni fúgáira, kánonjaira és egyéb többszólamú struktúráira. Az előadásban a bachi polifónia titkainak eredünk nyomába, hogy megpróbáljuk megérteni e zenei gondolkodás működésmódját (de legalábbis felmérni a jelentőségét és a nagyságát).